Az angoloknak hagyományosan nem megy a portugálok ellen. Vagy ha megy, akkor nagyon rossz irányba. Ma például pont tizenkét éve, hogy 2-0-ról bebukták 3-2-re a történelem legszimpatikusabb csapata ellen az első csoportmeccsüket, de később is sikerült nekik 2004-ben és 2006-ban büntetőkkel kiesni a portugálok ellen.
Az angoloknak hagyományosan nem megy a portugálok ellen. Vagy ha megy, akkor nagyon rossz irányba. Ma például pont tizenkét éve, hogy 2-0-ról bebukták 3-2-re a történelem legszimpatikusabb csapata ellen az első csoportmeccsüket, de később is sikerült nekik 2004-ben és 2006-ban büntetőkkel kiesni a portugálok ellen.
Vannak olyan meccsek, amik örökre megváltoztatják az embert. Nagy a valószínűsége, hogy egy-egy ilyen meccs viszonylag fiatalon következik be, amikor az illető még nem tud semmit a futballról, de megszólal valami belső hang, és választ: ez az én csapatom, ez az én emberem!
Nekem 2000 június 12-e volt az a nap, amikor ez a gyökeres változás bekövetkezett az életemben. Nyolc évesen még fogalmam sem volt róla, hogy azon a meccsen megtalálom a csapatomat, és megtalálom az emberemet. Persze nem is úgy indult ez a meccs, hogy a végzet akárhogyan is elkezdett volna a portugálok felé sodorni. Bő negyed óra alatt először Scholes, majd McManaman (micsoda játékos volt ő is!) góljával máris 2-0-ra vezettek az angolok, a kiskölykök meg ugye mindig annak szurkolnak, aki nyer.
Hát nem így történt: valami ösztönszerűség elkezdett hajtani, hogy a portugáloknak kell nyerni. Még hittem is benne, hiszen az udvaron, három a három ellen a 2-0-ás előny legfeljebb arra jó, hogy ki lehet húzni a napközi végéig vele, de valaki, aki tud focizni, vagy egy srác a felsősök közül ha beáll, percek alatt megfordítja. Én bíztam az én felsőseimben: Figo volt akit ismertem, hiszen Rivaldoval hatalmas párost alkottak, de ott volt Fernando Couto, Rui Costa, Joao Pinto, vagy éppen a mostani szövetségi kapitány, Paulo Bento is. Na meg Vítor Baia a kapuban, akit csak mai szemmel tudunk igazán értékelni...
Szóval bíztam az embereimben, még nem is tudva, hogy a meccs végére megszületik az új kedvencem. A pálya hatalmasnak tűnt, a portugálok meg nagyon erősnek, úgyhogy jött is az első dugó: a 22. percben Luis Figo úgy verte a kígyótérről a jobb felsőbe, hogy Seaman jobbnak látta még a kezét sem kitenni. Visszajött a remény, hiszen a portugálok egyből megmutatták, hogy nem jobbak az angolok.
Ez még igazi csapat volt
Aztán az első félidő hajrájában, a 37. percben jött életem egyik legmeghatározóbb gólja: Rui Costa tette középre a labdát, amit Joao Pinto valami fantasztikus mozdulattal, csukafejessel juttatott a kapufát is érintve a hálóba. Azt a gólt soha nem fogom elfelejteni, többek közt azért sem, mert másnap rögtön azzal kezdtem, hogy a ház faláról bejövő gumilabdákat a kapuként funkcionáló garázsbejáróba juttatom Joao Pinto mozdulatával, megszerezve első igazi sportsérülésemet: a beton kemény dolog, így vitte a térdemről a bőrt, meg a lábujjamon is felrepedt a köröm. De megérte.
De még csak 2-2-nél tartunk, a történetnek pedig közel sincs vége. Sőt, most kezdődik: megérintett az első szerelem. Ha kicsit többet konyítok a focihoz, akkor ez a szerelem Rui Costa lett volna (és most Fiorentina/Milan drukker lennék), aki fantasztikus labdákat rajzolt ezen a meccsen is, de szerencsére engem csak a góllövés, és a góllövő személye érdekelt. Nuno Gomes.
Feltűnt az életemben, hogy aztán örökre az ő szemszögéből lássam a futballt. Átvette azt az isteni labdát, és kegyetlenül bemarrta Seaman kapujába. Ő nem a finomkodás, vagy a cselek embere volt, de pontosan tudta, hogy hogy lehet a legegyszerűbben a kapuba juttatni a labdát. Tudta, hogy hol álljon, hogy mekkorát rúgjon bele. És eldöntötte.
A meccset, és az életemet. Benfiquista lettem, és örökre hálás Nuno Gomesnek. Nem bántam meg, de erről még írni fogok bővebben, hiszen nem egy, és nem két gyönyörű Eb-sztori kapcsolódik az ő nevéhez és a portugálokhoz.
Aki anno nem látta volna, vagy még nálam is fiatalabb, esetleg csak emlékezni szeretne a 21. század legjobb nagy tornájára:
