Spanyolország minden világversenyen legalább egyszer megremeg, ám ahogy az eddigi ellenfelek, úgy Portugália sem volt képes ezt kihasználni, és átlépni a napos oldalra. Úgy tűnik, hogy az elődöntőkben egy büntető sosem jelent jót Portugáliának. Egyszemélyes hadsereg kontra passzbomba.

Spanyolország minden világversenyen legalább egyszer megremeg, ám ahogy az eddigi ellenfelek, úgy Portugália sem volt képes ezt kihasználni, és átlépni a napos oldalra. Úgy tűnik, hogy az elődöntőkben egy büntető sosem jelent jót Portugáliának. Egyszemélyes hadsereg kontra passzbomba.

Elődöntőben hosszabbításig jutni sosem jelent jót: 2000-ben például meg kellett volna verni a franciákat, és akkor biztosan aranyéremmel legitimálja magát az aranygenerációnak nevezett nagy portugál generáció, ehelyett az utolsó pillanatban jött a bukta.

Igaz, akkor legalább az ellenfél is szép játékot produkált, Zinadine Zidane pedig a legjobb meccseinek egyikét játszotta a francia csapatban. Számomra az a mérkőzés mégis a mérhetetlen extravaganciája miatt elkallódó Abel Xavierről marad örökre emlékezetes, na meg arról, hogy amikor már mindenki a büntetőket várta, akkor egyetlen büntető is  képes volt eldönteni a mérkőzést.

Én egyébként szerettem az aranygól intézményét, még akkor is, ha Abel Xavier alkaros tisztázása akkor pont a portugálokat küldte a mélybe. Az igazán bosszantó, hogy a videón jól látható, amint Bento möster már akkor is ugyanolyan tehetetlenül nézte a tizenegyest, ahogy tegnap éjjel tette:

A kérdés, hogy mit tudott volna még hozzátenni a feszült tekinteten kívül? Jobban elosztja az egyensúlyt a támadójátékosok között? Beküld még két romboló embert, és szétkontrázza az ötlettelen spanyolokat? Gyakoroltatja játékosaival a büntetőket?

Egyik sem. Paulo Bento megragadta csapatának az egyetlen esélyt, méghozzá azt, hogy vállalhatatlanul nagy futómennyiséggel odabökdös minden adandó alkalommal a spanyol támadásokba, és egy esetleges labdaszerzés után megnyeri a meccset. Egyébként jöttek is a dolgok a tervek szerint, Ronaldo megkapta a meccslabdát, csak éppen nem tudta magát egy szinttel Rakitic fölé pozicionálni, aki szintén elrontotta azt a horvátoknak.

Egyben volt minden, a spanyolok csak nyomozták a játék ritmusát, 90 perc alatt mindössze egyszer találtak kaput, azt is jó huszonötről tűzte középre az elkeseredett Xavi. Ilyen okosan nem ölte meg mostanában senki a spanyolok játékát, azonban az igazi plusz az lett volna, ha a nagyszabású passzgyilkosság mellett még valami eredményes támadójátékot is sikerült volna bemutatni.

Ez nem sikerült, Almeida csak a felívelésekben bízhatott, Nani súlytalan volt, és túl sokat kellett védekeznie, Ronaldo öncélúsága pedig mindenkinek fájt, aki csak egyszer is látta Figot játszani ugyanezzel a hetessel a hátán. Sem a szabadrúgásokban, sem a Ronaldohoz juttatott labdákban nem volt benne az, hogy abból egy váratlan váltás, vagy egy jó továbbadott labda legyen. Minden labda, ami Ronaldo felségterületére pattant, az lövéssel, vagy labdavesztéssel végződött.

Megértem, hogy Ronaldo nehéz szívvel adja Nélson Oliveirának a labdát, de ha Ronaldora hárman váltanak ki, és Nélson talál egy lyukat, akkor igenis meg kell próbálni neki adni, még akkor is, ha Nélson abszolút súlytalan volt sajnos az egész Eb-n. Látni kell, hogy ez a fajta szürkeség, ami abból adódik, hogy a labdák megjátszásának egyetlen célja Ronaldo, az egy futballevolúciós zsákutca. Egyetlen játékos sem lehet olyan jó, hogy egyedül megverje a csak rá figyelő teljes spanyol csapatot...

Portugália azonban komolyan ráijesztett a spanyolokra, és egyesek szerint győzelmet érdemelt volna. Lehet, hogy csak számomra ellentmondás, hogy az a csapat érdemel a passzív spanyolok ellen győzelmet, aki kizökkenti a őket a játékukból, de játszik egy hasonlóan céltalan futballt (90 perc alatt kettő(!) kaput találó lövés...), hiszen sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy a portugálok kidolgoztak volna komoly helyzeteket. Portugália sem kockáztatott, és Bento sem húzott semmi újat.

Vagyis de: annak ellenére, hogy a labda többet tud futni, mint az ember, ő megpróbálta futómunkával kompenzálni a hiányosságokat. Ez nem rossz ötlet, csak éppen nem lehet vele 120 percen keresztül operálni, mert ahhoz klónozni kell tizenegy Ramirest, akiket a meccs előtt három hónapig ideális magaslati edzőtáborokban kell felkészíteni erre az egyetlen egy meccsre.

Bento kihasználta az UEFA kotonfejű elnökének, és tehetetlen szervezőbizottságának azt a szerencsétlenkedését, hogy Portugália két nappal többet pihenhetett Spanyolországnál a negyeddöntők után. Portugália tehát nem tett mást, mint a kedvező körülményeket megpróbálta a javára fordítani, és a fásultabb spanyolokat még jobban kizsigerelni, de a gólszerzésért így is csak minimális erőfeszítést tettek. Ez volt a hatalmas öngól, hiszen egy ilyen sorozatterhelésben nem fér bele az elődöntőben 120 perc labdakergetés, így a hosszabbítás már megkérdőjelezhetetlenül a spanyoloké volt.

A portugálok tehát egy hatalmasat küzdöttek, ami szimpatikus kellett hogy legyen mindenkinek, aki egy kicsit is szereti a futballt. Hősként bukott el Portugália úgy, hogy a spanyol csapat szintjét talán csak Pepe, Coentrao, Nani és Ronaldo üti meg. Egyénileg jobb játékosokból álló csapatot kellett volna Portugáliának legyőzni, azt pedig csak hősökként lehet véghez vinni, amire nem is lehetett panasz.

Hopp, egy halott!

Mivel a világ egyik fele amúgy sem vár mást, minthogy valaki térdre kényszerítse végre a spanyolokat, ezért Portugália ezzel a küzdéssel extra-heroikusan esett ki, hiszen Bruno Alves büntetője pattanhatott volna befelé, Fabregasé meg kifelé, és a labda egyébként is gömbölyű, a németek meg mind buzik. Azt meg nem is olyan sokan fogják már pedzegetni, hogy Portugália sem állta ki a próbát, és ők sem tudtak nézhető játékot produkálni Spanyolország ellen.

Portugália megpróbált kihasználni egy szervezési hiányosságot, de a meccslabdát kihagyta. A hosszabbításban már kényszerlépésekbe került Bento, sem frissíteni, sem megújulni nem tudott rendesen, így az eredmény nem is lehetett más: a portugálok is beletörődtek a döntetlenbe, ahol aztán a saját árnyékuktól beszartak. Két jó büntetőrúgó, Nélson Oliveira és Cristiano Ronaldo nem is került sorra, biztos lábú kollégájuk, Moutinho pedig úgy rúgta Casillas kezébe a labdát, hogy nyugodtan kilőhette volna inkább a szurkolóknak is ereklyének.

Nem bűnbak, csak szerencsétlen

Én egy olyan portugál csapatot szerettem meg 2000-ben, amelyiket tizenegy ember alkotott. Véleményemet tehát tessék megfelelően fenntartással kezelni, hiszen biztosan vannak, akik szeretik az egyszemélyes drámákat, Ronaldo pedig abban hatalmas mester. Ronaldo azonban csak félmegoldás: amíg működik, addig mindenki azt hiheti, hogy minden rendben van, de amikor bepillantást enged földi halandói énjébe, és nem bír a hátán cipelni még 3-4 embernyi feladatot támadásban, akkor át kell gondolni, hogy hogyan lehetne egy többdimenziós támadójátékot felépíteni a Világbajnokságra, 2014-re.

Muszáj lesz!