A Lisszabonba tartó gépen már korántsem volt víg a hangulat, hisz ezúttal nem csak egy vesztes meccsről utaztak a szállásra a srácok. Nem, hiszen most már haza utaztak egy olyan meccs után, ahol csak hajszálakon múlt minden, és ha a nagyon fontos dolgok csak hajszálakon múlnak, az ember képes az őrületbe kergetni magát az önsanyargatással és a jelenetek újra, meg újrajátszásával.

A legmarcangolóbb gondolatok talán Bruno Alvest kínozták. Nem tudta elhessegetni azt a kritikus momentumot a gondolataiból, minél jobban próbálta, annál nagyobb sebeket döfött beléje az újrafelimserés, hogy már semmin sem tud változtatni. Akkor tudott volna csak, most már nem. Talán, ha egy kicsit gyengébben rúgja, akkor most nem itt ülnének és a média is egészen más anyagokat tolhatna az emberek arcába. Nem így történt. Bruno ébren volt és bámult maga elé, de nem látott és nem is hallott, na nem mintha valami nagy hangzavar lett volna a hazafelé tartó gépen. Csend volt. Az elején még Pepe próbált egy kis vidámságot fecskendezni a gyászhangulatba, de miután többszöri nekifutásra sem sikerült neki, úgy döntött, inkább csendben marad ő is és zenét hallgat, bár gyászos hangulatú melódiák nemigen szerepeltek zenelejátszója listáján.

Miután a gép leszállt Lisszabonban és a srácok szélnek eredtek volna, Bento még elhívta mindannyiukat a tengerpartra. Már sötétedett és senki sem tudta igazából, hogy mit is akar a möster.

- Remélem nem romantikázunk itt nagyon sokáig Paulo, mert a csajomnak megígértem, hogy összegyűrünk pár lepedőt az éjszaka. - akadékoskodott Nani rögtön az elején.

- Nem leszünk sokáig srácok, tényleg. Azt hiszem, nagyon sok mondanivalóm már nincs, a szentbeszédet is megtartottam már. Csupán azt szeretném, hogy ennek az egésznek ne hirtelen legyen vége, hogy a repülőről egyenest menjen mindenki a saját dolgára. Ez egy nagy esemény volt mindannyiunk számára és méltóképpen kell lezárnunk. Hoztam mindnyájatok részére kívánságlampionokat, amiket most egyszerre égnek eresztünk, de előbb mindenki írja rá a kívánságát és jól gondolja meg, hogy mi lesz az! - adta ki az utasításokat Bento.

A srácok be is álltak szépen libasorba, a mestör pedig osztogatta egyenként az említett lampionokat. Egyesek azon nyomban nekiláttak kívánságaikkal ellátni a Bentótól kapott szokatlan ajándékot, míg másoknak (pl. Pepenek) el kellett magyarázni, hogy mi a rosszseb is ez valójában és eszik-e vagy isszák.

Bruno Alves gyorsan elkészült és már engedte is magasba a világító kívánsághordozót. A következőket írta rá: "Szeretnék olyan képességet magamnak, hogy vissza tudjam forgatni az időt, ha valamit elrontok. Így soha többé nem történne olyan, mint a spanyolok ellen, vagy ha történne is, ki tudnám javítani. Semmit sem szeretnék jobban!"

Ezután nemsokára magasba repült a többi lampion is. Pepe pl. a sajátjára ezeket a sorokat írta: "A világ nagy része nem szeret és azt hiszi, hogy nem vagyok egy intelligens, okos ember. Nem kertelek, igazuk van bassza meg, de nem akarok megváltozni, nem akarok szimpatikus alak lenni, sem jobb, technikásabb, esetleg gyorsabb, meg ilyenek. Ez egy nagy hülyeség. Ja, de egy valamit mégis akarok: nyerjük meg a világbajnokságot két év múlva!"

Coentraonak is megvolt a maga kívánsága: "Szeretném, ha a spanyolok nyakában lógó aranyérmek mind lóf**szá változnának (kivételek a reálos pajtik)! Reináé különösen nagy legyen!"

Ronaldo is kívánt, az övé volt az utolsó lampion: "Sokáig törtem a fejem, hogy mit is kívánjak, de arra jutottam, hogy nekem végül is mindenem megvan, szóval most csak egy doubleburgert  szeretnék extra sajttal és kólával, mert eléggé éhes vagyok!"

Miután lezajlott a ceremónia és a srácok gyönyörködtek még egy picit a szépséges látványban, eljött a gyors búcsú ideje is, és ki-ki a maga útjára indult.

Pár óra múlva már Bento mester is hazaért. Ezidáig percre pontosan be volt osztva az ideje, de most sehova sem kellett sietnie. Vett egy forró fürdőt, lefuttatta a fejében szinte az egész Eb-t, majd pedig kedvenc foteljébe süppedt, hogy nyugodtan olvasgathassa, hogy mit írnak a portugál lapok.

Még bele sem merült az olvasnivalóba, mikor hirtelen valaki hátulról eltakarta a szemeit.

- Na ki vagyok? - szólalt meg egy meglehetősen fura, de mégis kellemes hang.

Bento egy kicsit meglepődött, de biztosra vette, hogy kedvenc cselédje az, aki napközben főz, mos és takarít, de esténként valami egészen más feladatokat is el tud végezni, méghozzá meglehetősen jól, bár egy kicsit furcsállotta, hogy a kezek, amelyek a szemeit eltakarták, meglehetősen hidegek és csontosak voltak.

- Consuela? - kérdezte Bento egy cseppet sem magabiztosan.

- Nem talált! - mondta a rejtélyes idegen, majd pedig hagyta, hadd fedezze fel Bento, hogy kivel is van dolga.

Mondanom sem kell milyen színű lett Bento arca mikor hátrafordult. Meg volt rémülve, de ki ne lenne, ha a rejtélyes vendég maga a kaszás. Hátrálni kezdett, majd pedig elesett, nyögött egyet, aztán felordított.

- Miért? Miért én és miért pont most? Talán rosszul csináltam amit csináltam? Ha igen, akkor miért nincs rá esélyem, hogy kijavítsam?

- Ugyan már! Állj fel! Bocsi, nem akartalak megijeszteni, de féltem, hogy rosszabb lesz ha csak úgy berontok. - mentegetőzött a Kaszás.

- Hát mondjuk ez a belépő sem volt épp megnyugtató! - szedte magát össze közben Bento. - De miért jöttél, ha még nem jött el az időm? Mi dolgod velem?

- Semmi különös, csak gondoltam, ha már egyszer a B-csoport rólam volt elnevezve, akkor tiszteletemet teszem, megosztom észrevételeim stb. Gond talán? Ne félj, nem maradok sokáig, sőt egyetlen percig maradok csak. Elég elfoglalt lény vagyok.

- Áh, ha békés a szándék akkor érezd magadat otthon! Hozhatok valamit? Consuela, hozz már légy oly szíves abból a jó portóiból a vendéglőbe! - kurjantott egyet Bento. - Egyébként épp azon gondolkodtam, vajon mit ronthattam el? Talán öntelten hangozhat, de én úgy gondolom, jól helytálltam és kihoztam ebből a csapatból a maximumot. Igen, sokan panaszkodtak, hogy egy igazi, vérbeli csatár sokat segített volna, de nem az én hibám, hogy Portugáliában jelenleg nincs olyan. Mit gondolsz?

A Kaszás nem szólt semmit, csak elővett egy borítékot éjsötét belsőzsebéből és átadta Bentónak, majd pedig ezzel a lendülettel ki is suhant az ajtón, még mielőtt Consuela megérkezett volna a ház legkiválóbb boraival. Mire Bento feleszmélt, már csak egyedül állt a szobában, kezében a borítékkal. Nézte egy darabig, egy pillanatra végigfutott a hideg a hátán, de aztán úgy döntött kinyitja. Egy mozdulattal letépte a boríték tetejét, majd pedig szemügyre vette annak tartalmát. Csak egy kép volt benne: