2004-ben Portugália adott otthont az Európa-bajnokságnak, és azóta sem látott csodát vitt véghez: nem hogy rendezőként továbbjutott(!) a csoportjából, de egészen a döntőig ment, ahol érthetetlen módon a görögök állították meg őket. Volt azonban ennek a tornának egy fordulópontja: a portugál-angol.
2004-ben Portugália adott otthont az Európa-bajnokságnak, és azóta sem látott csodát vitt véghez: nem hogy rendezőként továbbjutott(!) a csoportjából, de egészen a döntőig ment, ahol érthetetlen módon a görögök állították meg őket. Volt azonban ennek a tornának egy fordulópontja: a portugál-angol.
Ritka az olyan meccs, amikor fordulatos meccsen, igazi izgalmak után jut büntetőkig a két csapat. Amikor nem ül rá senki az eredményre, és mindkét csapat támadni akar. Ez a meccs ilyen volt, ráadásul pontosan nyolc éve történt.
Miután Nuno Gomes továbblőtte Portugáliát a csoportból a spanyolok ellen, összejött egy újabb angol-portugál (és akkor még hol volt 2006?!), természetesen Lisszabonban, az Estádio da Luzban. Az aranygeneráció néhány tagjának az volt az igazi nagy lehetősége, ugyanakkor már a csapat egyik vezéregyénisége volt az a Cristiano Ronaldo is, aki hamarosan minden léteő rekordot megdönt, vagy beállít a portugál válogatottban.
El tudja valaki azt képzelni, hogy Hélder Postiga még csak egy hatalmas tehetség volt, mint most Nélson Oliveira, és a Maniche-Deco tengely hajtotta a szekeret? Sajnálatos, hogy ez a három játékos mára csak egy céges focin tudna kiemelkedőt nyújtani, Manichet ráadásul a tipikus menedzserpocak is utolérte.
Akkoriban azonban még Maniche tudta a legváratlanabbakat húzni, és a súlyával sem volt gond. Persze ki lett volna az az ökör, aki ne akart volna a portugál válogatott történetének egyik legkreatívabb mezébe beleférni?
Sajnos én előbb kinőttem, majd elvesztettem ezt a mezemet, az emlékek azonban szerencsére örökre megmaradnak. Hogy is lehetne elfelejteni azt a sokkot, amikor még a helyemet sem találtam meg a kanapén, Owen pedig máris beverte?! Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a spanyolok kiejtése után olyan hamar vége legyen a mámornak, az angol csapat ereje azonban igenis valós volt. Ne feledjük, hogy 2002-ben csak a későbbi győztes brazilok ejtették ki őket (Ronaldinho vs. Seaman), és ha valamikor, akkor ezekben az években tényleg esélyesek voltak egy trófeára.
Csak azok a buzi franciák!-gondolhatják, hiszen Anglia így a görögök helyett rögtön egy előrehozott döntőt játszhatott. Az, hogy a franciák a 2002-es égés után ismét idejekorán kiestek, az már csak hab a tortán. Az angolok viszont megpróbálták szembe szélben is, ami 83 percig működött, csak éppen a portugáloknak volt egy csodacseréjük: Hélder Postiga!
Az a Hélder Postiga, aki aznap befejelte élete legfontosabb gólját, majd a büntetőpárbajban egy nagyon aljas panenkázással tette emlékezetessé az estét (bocsánat a spoilerért!). Bevallom őszintén, akkor még tényleg abba voltam, hogy Hélder Postiga befuthat egy komolyabb karriert, hogy egyszer kicsit több lustasággal dupla olyan jó lehet, mint az egyébként általam mélységesen gyűlölt Pauleta.
Klasszisnak vártuk, csak a középszert ütötte meg...
Volt azonban egy ember, akiben már nem voltak egész meccsek, nem volt a jövő embere sem, viszont mindent tudott, amit a futballról kell: Rui Costa. A karmester az utolsó nagy tornáján szerepelt, és még utoljára villantott is egy olyat, amit soha nem felejtek el: tologatta kicsit a labdát, csetlett botlott pár lépést, majd a 110. percben tizenhatról felkent a fölsőbe egy védhetetlen löketet. Postiga és Rui Costa is csak csere volt ezen a meccsen, így akár azt is hihetnénk, hogy Scolari jól tudott cserélni, az azonban az emlékek nagyon durva megszépítése lenne.
Rui Costa egyébként megérdemelte volna, hogy ez győztes gól legyen, de pechére volt egy másik hasonló kaliberű klasszis is a pályán. Frank Lampard egy szöglet után, zseniálisan fordult be gólt érően a 115. percben. Akkor még nem is sejtette Portugália, hogy az ívelések gyenge levédekezése lesz később a vesztük. Anglia ellen még csak büntetőkhöz vezetett ez, aztán a hollandok ellen baj sem lett Andrade öngóljából, a görög gólt viszont nem részletezném.
Nem is szabad, hiszen a történelem egyik legemlékezetesebb büntetőpárbaja még azon a nyolc évvel ezelőtti éjszakán történt. Kezdésként Beckham rögtön ki is hagyta a büntetőjét, míg Deco és Simao higgadtan bevarrta. Ekkor azonban megtörtént az, ami könnyen a legkomolyabb portugál tragédia nyersanyaga lehetett volna: az a Rui Costa, aki 1991-ben ugyanott, a Luzban 127 ezer(!) ember előtt belőtte a mindent eldöntő büntetőt a U20-as Világbajnokság döntőjében, az most 13 évvel később, egy legendás karrier minden tapasztalatával a lábában kihagyta. A élet ilyen játékai teszik igazán mély érzelmekké a futballt, és ezek a momentumok garantálják számunkra, hogy hosszú évekkel később is tisztán emlékezzünk rájuk.
Az igazán csodás ebben az estében az volt, hogy nem csak egy ilyen katarktikus pillanat volt. Hélder Postiga panenkája akkor, amikor már egy kihagyott lövés a kiesést jelentette volna, vagy amikor Ricardo leveszi a kesztyűjét, szintén örökre bevésődős pillanat. Ricardo, aki képes volt észrevétlenül hozni a meccseket, hirtelen főszereplővé lépett elő. Nem csak levette a kesztyűt, de egy olyan pluszt adott a párbajhoz, amivel döntőre is vitte a dolgot: először puszta kézzel megfogta Vassel büntetőjét, majd maga állt a labda mögé, és elődöntőbe lőtte Portugáliát.
Leírva egyébként nem is tűnik olyan hihetetlennek, így nyolc év után...
